Prológus!

"Egy kislány vidáman sétált a szülei társaságában a közeli park felé. Alig lehetett több háromévesnél. Az anyuka és az apuka a húszas éveikben járhattak, mert egyetlen egy ránc sem volt az arcukon. Mindannyian vidámak voltak. Az apuka egy régi általa felújított gokartot húzott maga után. A jármű valószínűleg a lányáé lehetett. A parkba beérve egy idősebb fiú haladt el előttük a gyárilag készült gokartjával. Az övé új volt és nagyon gyors, főleg a lány kopott modelljéhez képest. Ennek ellenére vigyorogva szállt be a sajátjába és elindult a fiú után.

Kis idő múlva a fiú felkérte egy versenyre. A kislány nagy örömmel egyezett bele, így a verseny hamarosan elindult. A fiú biztosra vette a győzelmét, így nem adott bele mindent, hiszen minek? Az a törékeny kislány nem nyerhet egy nála sokkal idősebb fiúval szemben! Egyrészt azért, mert a fiú tapasztaltabb, másrészt az ő gokartja gyors és új, viszont arra nem számított, hogy a kislány ennyire küzdeni fog. Épp hátra akart nézni, hogy mekkora az előnye, amikor a lány megelőzte, és kissé le is hagyta őt. Miután áthaladtak a célnak kinevezett két fa között, a lány nevetve szaladt szülei karjaiba, miközben a fiú bosszankodva rúgott egyet a járművébe.

- Láttátok? Láttátok? Megelőztem! - ujjongott a kislány.

- Láttuk. Nagyon ügyes voltál Rosetta - simogatta meg az arcát az apukája. Ezután lánya vigyorogva a fiú felé fordult, aki még mindig bosszankodva nézett az előtte lévő gépre. Rosetta nem akarta, hogy szomorú legyen, ezért félve a fiú felé sétált. Mikor odaért hozzá, rögtön megölelte oldalról. A kisfiú döbbenten nézte az őt ölelő kislányt, aki most már sírt.

- Bocsánat. Nem akartam, hogy szomorú legyél! - pityergett a kislány. A fiú arcán halvány mosoly jelent meg, nem azért mosolygott, mert örült annak, hogy a kislány sír, hanem azért, mert boldoggá tette a kislány gesztusa.

- Ne sírj! Nem haragszok rád! - ölelte át egy kézzel a kislányt, mire az könnyes szemekkel nézett fel rá.

- Biztos? - szipogott tovább a kislány.

- Biztos. Nagyon ügyes voltál! Még sose győzött le egy nálam sokkal kisebb gyerek. Főképp nem egy lány! Gratulálok! - dicsérte meg és közben letörölt egy kibuggyanó könnycseppet. Látszólag a kislány felvidult a sok kedves szótól, de nem engedte el a fiút. Sőt, még jobban hozzábújt.

- Hogy hívnak? - kérdezte a kislány, miközben az arcát a fiú oldalába fúrta.

- Fernando. Téged? - kérdezett vissza a fiú.

- Rosetta. - mosolygott rá a kislány.

- Szép neved van - hangzott a következő dicséret a fiú szájából. Rosetta elpirult a sok dicséret hallatán. Ekkor a szüleik léptek oda hozzájuk.

- Jó napot! Mi Rosetta szülei vagyunk. A nevem Robin, ő a feleségem Corinne - mutatkozott be Rosetta apukája.

- Jó napot! Az én nevem Jose Luis. Ő a feleségem Ana Maria. Ő pedig a fiúnk Fernando. - mutatkozott be a másik férfi is. Ana Maria és Jose Luis nem sokkal lehettek idősebbek Rosetta szüleinél.

- Sajnos nekünk mennünk kell - szólalt meg Corinne.

- De én még nem akarok hazamenni! - tiltakozott azonnal Rosetta.

- Fogadj szót a szüleidnek Rose! Ne aggódj, holnap is találkozhatunk! - simogatta meg Fernando Rosetta szőke buksiját.

- Megígéred, hogy holnap is itt leszel? - nézett rá kérlelően.

- Ígérem! - tett ígéretet Fernando Rosettának.

Ezután Robin és Corinne hazamentek a lányukkal. Fernando betartotta az ígéretét: minden nap találkoztak. Együtt gokartoztak és sokszor egymásnál aludtak, legjobb barátok lettek, ám egyszer minden jónak vége szakad. Mivel Rosetta csak nyaralni jött Oviedoba, így haza kellett mennie a nyár végeztével. Ám a két barát ígéretet tett egymásnak, hogy örökre barátok maradnak és, hogy Rosetta minden nyáron eljön Oviedoba, hogy tudjanak találkozni. Vagy Fernando megy el hozzá. Ám arra senki sem számított, hogy ezt az ígéretet nem tudják betartani. Rosetta és a szülei autóbalesetet szenvedtek Helsinkiben. Robin és Corinne meghaltak, a lányuk pedig eltűnt. Fernando azonnal Finnországba utazott, de nem talált rá Rosettára. Sokáig kereste, azonban végül feladta, és kezdte elhinni, hogy az az életvidám kislány, akit megismert, nincs többé. Rosetta meghalt. Ám Fernando kicsivel többet érzett iránta és ezt képtelen volt elfelejteni.

Teltek-múltak az évek és ezt az érzés kezdett elmúlni, végül teljesen megfeledkezett Rosettáról.”

Rosetta elvesztette az emlékeit. 
Mindössze csak a nevére és arra emlékszik, hogy hogy két nyelven tud beszélni.
Hiába próbál meg emlékezni, nem megy neki. 
Olyan, mintha sosem lettek volna emlékei. 
Nem érti, hogy miért nem emlékszik a múltjára. 
Ez pedig rettentő nagy fájdalmat okoz neki, amit a külvilág elől eltakar. 
Nem akarja, hogy az a kedves család, akik befogadták, miatta aggódjanak. 
Próbál erős lenni, de meddig fogja elbírni ezt a terhet? 
Visszakaphatja valaha is az emlékeit? 
Megtudja valaha is, hogy hogyan került ahhoz a családhoz, akiknek oly sokat köszönhet?

Fernando mindenki szerint boldogan él a barátnőjével Madridban, ám a látszat néha csal. 
Ugyanis a nő elhagyta. 
Egy nap találkozik egy lánnyal, aki kísértetiesen hasonlít valakire. 
Egy olyan valakire, aki kiskorában közel állt hozzá. 
De ez szerinte csak egy véletlen, hiszen az a lány már 14 éve halott! 
De minden próbálkozása ellenére, rá kell ébrednie, hogy ezek nem lehetnek véletlenek! 
Ugyanaz a név, az a mosoly és az a dallamos nevetés! Ő az a kislány! 
Most mit fog tenni?
 Mit fog akkor tenni, mikor megtudja, hogy Ő nem emlékszik rá?
 Küzdeni fog érte? 
Vagy inkább tovább fog hinni abban, hogy akit eddig minden barátnőjében keresett, halott?