(Rosetta)
A Ferrari boxba beérve rögtön a bátyámat kezdtem el keresni. Először a pihenőjében néztem meg, ahol Mark társaságában rá is találtam.
- Gratulálok, Kimster! - emeltem fel a kezemet, mire ő vigyorogva belecsapott. Tudom, hogy ez eléggé fiús szokás, de ez is azt mutatja, hogy két báty mellett nőttem fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem veszek fel szoknyát, és nem sminkelem magamat! Csak vannak fiús szokásaim is.
- Köszi, Ro! Milyen volt a Sauber boxban? - tudakolta.
- Szuper! Mindenki nagyon kedves volt velem. Nem úgy, mint itt. Nem akarom szidni a csapatodat, de a Sauberre jobban illik a család kifejezés, mint a Ferrarira. Természetesen, itt is vannak kedves emberek! - tettem hozzá vigyorogva.
- Megértem. Anno én is jól éreztem magamat ott, csak sajna hamar el kellett válnom tőlük. Ne aggódj, bár vannak itt bunkó alakok, azért nem mindenki ilyen! Itt vagyunk például mi! - mutatott magára, majd a kanapén ülő Markra.
Mielőtt még megszólalhattam volna, csörögni kezdett a telefonom. Gyorsan előkaptam a zsebem rejtekéből, és a kijelzőre pillantottam, amin az állt, hogy ismeretlen szám. Biztos voltam benne, hogy Nico az.
- Halló? - vettem fel a telefont.
- Szia, Rosetta! Én vagyok az, Nico - szólt bele a telefonba.
- Szia! Mit tehetek érted? - tudakoltam vidáman.
- Az ebédről lenne szó. Pár perc múlva mennem kell sajtótájékoztatóra, ami kb. 20-30 perces. Utána elmehetnénk egy közeli étterembe. Így jó neked? - Hangján hallatszott, hogy izgatott.
- Persze! Hol találkozzunk? - Én is kezdtem izgatott lenni, de ezt persze próbáltam titkolni.
- Mit szólnál, ha érted mennék a Ferrari home-ja elé? - tette fel a kérdést egy kis gondolkodás után.
- Oké, jó szórakozást a millió kérdés megválaszolásához! - nevettem bele a telefonba.
- Köszi - hallottam a hangján, hogy mosolygott.
- Na, de futás a riporterekhez, különben el kell halasztanunk az ebédet! - figyelmeztettem.
- Igenis, Kapitány! - erre a válaszra újra nevetni kezdtünk. Végül sikerült elköszönnünk egymástól, majd vigyorogva a bátyám felé fordultam, aki addigra már megszabadult az overáljától. Egy farmergatya és a csapat pólója volt rajta.
- Mitől vagy ilyen vidám? - tudakolta Kimi.
- Nico és én kb. fél óra múlva elmegyünk ebédelni - mosolyogtam rá. Ő erre végigmért a jégkék színben játszó szemeivel.
- Biztos, hogy így akarsz elmenni? - mutatott rá a pólómra.
- Igen, miért? - néztem végig magamon, de nem találtam semmi kivetnivalót az öltözékemben.
- Én a helyedben valami csinosabbat vennék fel - tette karba a kezeit.
- Igazad van, de mégis, hogy jutok vissza a hotelba? - néztem kérdőn a bátyámra.
- Vidd el a kocsimat! Kint van a parkolóban - dobta a kezembe Mark a kocsi kulcsot.
- Köszi, Mark! Akkor én mentem! - Azzal kisiettem a szobából, és meg sem álltam a parkolóig. Ott keresni kezdtem Mark autóját.
A kulcs hasonlított Kimiéhez, így egy Alfa Rómeó után kutattam. Végül találtam is egyet, amit ki tudtam nyitni a kulccsal. Ezzel a kis malőrrel tíz értékes percet vesztettem más szóval maradt húsz percem odaérni, átöltözni és visszaérni.
Beültem a járműbe és elindítottam. Amilyen gyorsan csak tudtam a hotelhez hajtottam, majd a parkolóban letettem az autót és befutottam a hatalmas épületbe. A lifthez érve nekimentem egy magas nőnek, aki éppen ki akart szállni.
- Bocsánat - segítettem fel a földről a nőt.
- Nem látsz a szemeidtől? - rivallt rám.
- Dasha? - lepődtem meg azon, hogy Fernando barátnője állt előttem. A kis megjegyzését elengedtem a fülem mellett.
- Mit akarsz még, Rosetta? Nem volt elég, hogy fellöktél? - nézett rám szúrósan.
- Már bocsánatot kértem! Viszont én most sietek, szóval viszlát, Dasha! - ejtettem ki gúnyosan a nevét, majd beszálltam a liftbe, és megnyomtam az ötös gombot. Az ajtó bezáródott, de még láthattam, ahogy az ideges szőkeség elcsörtetett.
A szobámhoz érve előszedtem a mágneskártyámat, és kinyitottam az ajtót. Amint becsuktam magam mögött, rögtön a gardróbomat céloztam meg, és ruha után kezdtem el kutatni. Szinte az egész szobát felforgattam, mire végre megtaláltam a megfelelő darabokat. Egy rózsaszín felsőt vettem fel, amely egybe volt varrva egy szürke vékony pulcsival, hozzá illő szürke nadrággal, és egy lila kis topánkával. Szerettem volna jobb frizurát kreálni, de telefonom kijelzőjére lesve meg kellett állapítanom, hogy elkésem, ha nem csipkedem magam! Végül egy laza kétoldalas fonattal intéztem el tincseimet és már rohantam is vissza a parkolóba az Alfához. Átszáguldottam a városon – ezt talán még Kimi is megirigyelte volna! – és közben áldottam a sorsot, hogy egy rendőr sem állt kint az úton.
Épp időben értem vissza a pályához. A motort leállítottam, és kiszálltam a kocsiból, majd bezártam. Rohantam, ahogy csak tudtam a Ferrari boxhoz.
- Bocsi a késésért! - szólalt meg valaki a hátam mögött, mire hátrafordultam. A futás miatt nem lihegtem annyira hála annak, hogy minden nap legalább 2-3 órát futok. Nicón egy fekete póló, egy piros cipzáras pulcsi, egy sötétkék farmer és egy fekete tornacipő díszelgett.
- Nincs semmi baj, én is csak most értem ide - mosolyogtam rá.
- Nagyon csinos vagy! - nézett végig rajtam, és dicsért meg.
- Köszönöm - pirultam el egy kicsit. A családomon kívül senki sem mondta még nekem, hogy csinos vagyok. Na jó, Sebastian és a családja is mondták már, de az nem ugyan az, mint mikor egy félig idegen fiú mondja ezt.
- Akkor indulhatunk? - vigyorgott le rám. Nico legalább tíz centiméterrel magasabb volt nálam.
- Még beadom a bátyám edzőjének a kulcsait, és mehetünk. Öt perc és itt vagyok - mutattam fel a fekete tárgyat a kezemben.
- Rendben. Itt várlak - bólintott. Besiettem az épületbe, és elkezdtem keresni egy ismerőst. Szerencsémre Kimi egyik szerelője Tom éppen kifelé igyekezett.
- Várj, Tom! - kiáltottam utána. Ő erre megállt, és felém fordult.
- Á! Szia Rosetta! Miben segíthetek? - jött oda hozzám.Pár centivel, talán öttel magasabb nálam.Néhány évvel idősebb nálam.Velem ellentétben neki feketés hajszíne és zöldes árnyalatú szeme van.
- El tudnád vinni ezt Marknak? - lebegtettem meg egy kicsit a kezemben tartott tárgyat.
- Persze! - vette ki a kezemből.
- Köszi, Tom! - öleltem meg, majd visszasiettem Nicóhoz.
Éppen a telefonjával babrált. Nagyon belemerült, így mögé lopakodva megnéztem, hogy mit csinál. Éppen egy Angry Birds játékkal játszott. Sajnos nem tudtam visszafogni a nevetést, így lelepleztem magamat. Nico ijedten ugrott egyet előre, és fordult hátra, miközben én nevetve fogtam a hasamat.
- Bocsi. Csak a bátyám is ezzel játszik, és eléggé viccesnek találtam, hogy te is ezzel szórakozol - nyögtem ki miután sikeresen abbahagytam a kacagást.
- Voltaképp a bátyád mutatta meg nekem a játékot - zavarában megvakarta a tarkóját, majd a telefonját a zsebébe csúsztatta.
- Így már értem. Tudod, ritkán találkozok olyan pilótákkal, akik ezzel a játékkal játszanak - jegyeztem meg.
- Ó! Akkor ebben is különc vagyok - mosolyodott el.
- Miért lennél te különc? - értetlenkedtem.
- Én vagyok a legmagasabb a mezőnyben és nem fogyókúrázok - rántott vállat lazán.
- Hm,...értem - hümmögtem.
- Akkor mehetünk ebédelni? - utalt a programunkra.
- Persze! - nevettem fel, és elindultunk a parkoló felé, ahol egy fekete Infiniti FX50S parkolt. Elismerően mértem végig a fekete szörnyeteget. Más lányokkal ellentétben én a sport- és izomautókat kedveltem. Ezért is van otthon nekem egy Infiniti FX37S szerelmem.
A bátyám felesége szerint túlságosan is sok időt töltök a tesóimmal, és ezért beszélek úgy a gépekről, mintha élnének. Bár, így jobban belegondolva, nem emlékszem olyanra, hogy Kimi vagy Rami becézgették volna az járgányaikat. Ez inkább Vettel reszortja. A német ugyanis mindig nevet ad nekik. A tavalyi az Elisabeth nevet viselte. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az idei milyen nevet kapott.
- Szép példány. Finnországban nekem is van egy Infinitim egy FX37S - simítottam végig a motorháztetőn.
- Ezzel most megleptél. Hány éve vetted? - nyitotta ki nekem az ajtót, majd ő is behuppant mellém.
- Még tavaly kaptam. A két bátyám a frissen kapott jogsimmal elrángatott egy gépjármű-kereskedésbe. Azt hitték, hogy valami csajosat választok, ezért nagyot koppant az álluk, mikor ráböktem egy fehér Infinitire. Szerintem, abban a hitben voltak, hogy én is egy Alfát akarok majd, mivel nekik két ilyen típusú járművük is van. Szóval enyém az első fehér és nem Alfa Rómeó a családban - vigyorogtam rá, miközben ő az autópályára irányította a járművet.
Alig húszperces volt az utunk az étteremig. Az épület előtti parkolóban letettük a kocsit, majd besétáltunk a tágas épületbe. Leültünk egy asztalhoz, és a kezünkbe vettük az étlapot, amin csak spanyol ételek szerepeltek. Miután befejeztük a menü átnézését, Nico intett a pincérnek, aki felvette a rendelést. Én sonkával töltött pisztrángot, míg a német salamorejót kért. Innivalónak mind a ketten vizet kértünk.
Amint a pincér elment, beszélgetni kezdtünk:
- Amúgy mi volt a sajtótájékoztatón? - tudakoltam, mert nem igazán tudtam, hogy olyankor mi szokott történni.
- Javarészt sablonkérdéseket tettek fel nekünk. A bátyádnak eléggé csípős nyelve van - jegyezte meg.
- Már megint mit szólt be a riportereknek? - kérdeztem szem forgatva.
- Megkérdezték tőle, hogy mit csinált az időmérő előtt, mire ő azt válaszolta, hogy éppen WC-n volt, és azt is elmondta, hogy éppen milyen tevékenységet végzett ott - próbálta visszatartani a kitörő nevetését, de nem sikerült neki. Velem együtt nevetni kezdett, és még a rendeléseinkkel megérkező pincérnek sem tudtuk megköszönni, mert képtelenek voltunk abbahagyni a kacagást. A férfi kissé dühösen elbattyogott, gondolom azért, mert azt hitte, hogy őt nevettük ki.
- Nézd már besértődött a felszolgáló! - bökött a fejével a srác felé, aki éppen egy fiatal lánnyal beszélgetett.
- Pedig randit akartam tőle kérni! - játszottam el a sértettet a vicc kedvéért.
- Alig öt perce tart a randink, és máris megcsalsz? - féltékenykedett a velem szemben ülő német.
- Nem hinném, hogy te jobb parti lennél, mint ez a szépség - néztem végig rajta tetetett gúnnyal.
- Várd ki a nap végét, és rájössz, hogy sokkal jobb vagyok, mint ez a nyálgép! - bökött a kanalával a pincér után, aki éppen mellette húzott el. Kuncogva böktem a villámra, és kaptam be a finom halszeletet.
- Hm...rendben, de akkor egy ebédmeghívásnál többet kell produkálnod! - emeltem a villámat felé, amin egy fincsi husi díszelgett. Hirtelen közelebb hajolt, és bekapta a húst az evőeszközzel együtt. Meglepettségemben elengedtem, így az a szájában maradt. Mosolyogva vette ki onnan az evőeszközt, és dőlt hátra a székén.
- Hé! Az az én kajám volt, add vissza! - néztem rá dühösen, és a villám felé nyúltam, ám ő a magasba lendítette a kezét.
- Már csak volt! Amúgy nagyon finom ez a hal. Nem cserélünk? - adta végre vissza a kért tárgyat.
- Neked nem fogyókúráznod kéne? - tettem be a számba egy újabb falatot.
- Tavaly óta nem híztam, és nem is fogytam, így nincs szükségem nyúltápra. Ehetek hamburgert vagy bármi olyat, aminek nagy zsírtartalma van.
Belekanalazott a levesébe, és enni kezdett. Csak néztem, ahogyan jóízűen falatozott megfeledkezve arról, hogy az előbb a halacskámra pályázott. Ekkor jöttem csak rá, hogy Nico sokkal kedvesebb és viccesebb, mint a többi pilóta. Persze a bátyám kivétel! De például ott van a másik Nico.
Na, ő teljesen az ellentéte, mert Rosberg eléggé szűkszavú és nagyon hangulatember. Legalábbis nekem ez jött le, ugyanis nem egyszer volt, hogy felpofozott, ugyanis három hónapig jártunk vagy valami olyasmit csináltunk. Bár mondta nekem egyszer-kétszer, hogy szeret, mégsem ezt éreztette a tetteivel. Nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá, és ha valamit nem tettem meg neki azonnal, akkor pofont kaptam. Ennek ellenére is vakon bíztam benne, míg nem olyat mondott, amivel végleg elásta magát a szememben: kigúnyolt engem és az igazi szüleimet. Azt mondta, hogy az anyám egy kurva, az apám pedig egy szerencsétlen csöves volt, akik együtt próbáltak szerencsét az életben, és az első együtt töltött éjszakájuk egyik mellékterméke vagyok, és, hogy csak azért akartak felnevelni, mert így segélyt kaptak, amiből kaját és drogot tudtak maguknak venni. Ezzel kiverte nálam a biztosítékot, és akkor én ütöttem meg őt és nem fordítva. Még azon a napon haza utaztam Frankfurtból, és kisírtam a bátyám vállán magamat. Akkor megfogadtam, hogy egy pilótával sem fogok barátkozni. Most pedig itt ültem egy pilóta társaságában, akinek a keresztneve ugyanaz, mint neki, de mégis mellette biztonságban éreztem magamat.
- Nem vagy éhes? - zökkentett ki a gondolataimból a velem szemben ülő srác. Ő már rég befejezte az evést.
- Öhm,...már nem vagyok éhes. Esetleg kéred? - böktem meg a halat a tányéromon.
- Persze - cserélte ki a tálakat, és nekilátott az evésnek. Mosolyogva néztem, ahogy az utolsó húscafatot is eltünteti a szájában. Nem tudom, hogy mi ütött belém, hiszen szerettem enni, de egyszerűen elment az étvágyam.
- Szeretnél még itt maradni egy kicsit beszélgetni, vagy vigyelek vissza a hotelba? - emelte fel a fejét.
- Kérlek, vigyél vissza a pályára! - Nem mertem a szemébe nézni. Rosberg emléke felkavarta a gyomromat, és ezen csak egyvalami tudott segíteni. Az, ha egyedül sétálhatok a pályán.
- Oké, akkor induljunk - azzal felálltunk, majd a pulthoz sétálva kifizette a rendelésünket, és kisétáltunk az étteremből. A parkolóban beültünk a kocsiba és a pályához hajtottunk. Odaérve nem szálltam ki, mert meg akartam vele értetni, hogy nem vele volt bajom.
- Figyelj, nagyon szépen köszönöm ezt a kis ebédet és a beszélgetést. Nem a te hibád, hogy hirtelen elment az étvágyam, szóval ne okold magadat! Csupán eszembe jutott egy fájó emlék, és ez felkavarta a gyomromat. Mindent köszönök, Nico! Remélem, még találkozunk! - adtam puszit az arcára, majd kiszálltam, és elfutottam.
Csak futottam és futottam megállás nélkül. Néhány szerelő volt a pályán, akik az autókat szerelgették, illetve nézték át őket. Fáradtan ültem fel a tribünre, és onnan néztem végig a hatalmas pályán. Az égen sötét felhők jelezték, hogy eső várható, de még ez sem tudott érdekelni. Egyre csak azok a szörnyű emlékek jártak a fejemben. Minden egyes pillanatot olyan élesen láttam, mintha éppen most történt volna meg. Az a sok fájdalom és megaláztatás most tőrként fúródott a szívembe. A torkomban gombóc kezdte el elnyomni az éltető levegő útját, és a szemeimbe könnyek gyűltek. Szinte az arcomon éreztem azt a sok pofont, amit régen kaptam.
+(2).gif)
- Elég - suttogtam és a fejemre szorítottam a kezeimet miközben a hajam az arcomra tapadt az egyre erősödő eső miatt. A szemeimből patakokban folytak a könnyeim.
- Mit csinálsz te ott fent? - hallottam meg egy ismerős hangot lentről. Lenézve láttam, hogy Fernando az és egy esernyőt tart a feje fölé. Csak néztem őt szótlanul.
(Fernando)
Éppen vissza akartam menni a hotelba, mikor megpillantottam valakit a szakadó esőben a lelátón ülni. Nem volt nála esernyő, és már teljesen átázhatott a ruhája. Közelebb mentem és megszólítottam.
- Mit csinálsz te ott fent? – kiabáltam, hogy meghallja, mire a lány rám nézett. Még innen lentről is tisztán láttam, ahogy a szeméből megannyi könny potyogott a földre. Egyből felismertem a szőke szépséget: Rosetta volt az. Kerek szemekkel néztem rá.
- Menj innen Fernando! - Lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam a kisírt szemeit.
Az egyik részem teljesíteni akarta a kérését, de a másik segíteni akart rajta. Ezernyi kifogást tudtam volna felsorolni amellett, hogy menjek a dolgomra, és hagyjam őt békén, de valamiért mégsem tudtam megtenni. Egyszerűen képtelen voltam őt ilyen állapotában magára hagyni, ezért felsétáltam hozzá, és az esernyőt a feje felé emeltem.
- Menj innen! - húzódott arrébb.
- Nem! - makacsoltam meg magam, és újra a feje felé tartottam az ernyőt, így az én pulcsimra esett az eső.
- Azt mondtam, hogy takarodj innen! Ilyen nehéz ezt az egy mondatot felfogni? - kapta rám dühösen a fejét.
Ekkor vettem csak észre, hogy itt nagy a gond. A szemei most sötétkékes árnyalatot öltöttek. Dühöt és fájdalmat véltem felfedezni a tekintetében. Olyan nagy fájdalmat, hogy az már nekem is fájt! Bárki bánthatta meg ennyire szegény lányt, nagyon jól tudta, hogy hol fáj neki a legjobban.
- Felfogtam, hogy mit mondtál, de a válaszom továbbra is nem! - néztem mélyen bele azokba a gyönyörű kék szemeibe.
- Miért? Mondd meg, miért nem akarsz magamra hagyni, Nando? - kezdett el újra sírni.
A becenevem hallatán ledermedtem. Egy ember hívott csak így engem: egy szőke négyéves kislány. Még a sajtó sem tudott erről a becenevemről. Most mégis ez a lány kimondta azt a nevet, amit kincsként őriztem a szívemben. Hitetlenkedve néztem az előttem ülő síró lányra.
- Miért, Nando? Miért? - belemarkolt a pólómba, és úgy vont kérdőre. Az esernyő kiesett a kezemből, így az a vizes földön landolt. Csak néztem kerek szemekkel a lányt szótlanul. - Miért Nando?
Ujjai már nem markolták a pólómat, helyette a mellkasomon pihentek a kezei. Tisztán éreztem, ahogy egész testében remegett. Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz. Vékony kezeivel átkarolt, és közelebb bújt hozzám, mire én simogatni kezdtem a fejét. Így álltunk a szakadó esőben egymást ölelve.
- Köszönöm, Nando - suttogta a vállamba.
- Nincs semmi baj. Minden rendbe fog jönni! - adtam puszit a fejére. Az orromat rögtön megcsapta egy ismerős illat. De hisz ez liliom! – futott át az agyamon.
- Menjünk vissza a hotelba, oké? - toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Válaszul csak bólintott egyet.
Megfogtam a kezét, felkaptam az esernyőt, és a parkolóba sétáltunk. Beültünk a kocsimba, és a hotelhez hajtottunk. A szobája előtt megálltunk, és csak néztünk magunk elé.
- Akkor én megyek. Vigyázz magadra Rosetta! - Azzal kikerültem, és távozni készültem, ám megragadta a kezemet, ezzel megállásra kényszerítve. Döbbenten fordultam hátra, és szembetaláltam magamat egy szőke buksival.
- Kérlek, maradj még velem egy kicsit! - kérlelt lehajtott fejjel. Éppen mondani akartam neki valamit, ám valaki megelőzött.
- Nocsak, Fernando, nem akarja megérteni a csaj, hogy csak egy éjszakára kellett neked? - jött felénk Nico Rosberg. Erre a hangra Rosetta összerezzent, és elengedte a kezemet, de továbbra is a földet bámulta.
- Á! Csak te vagy az? Hogy is hívnak? Rosa? Rosalie? Kate? Á, meg van! Rosetta! - találgatott vidáman.
- Mit akarsz, Rosberg? - kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Én semmit! De jól vigyázz ezzel a lánnyal! Igazi pasifaló! Hányszor is csaltál meg, míg jártunk? Háromszor? Tízszer? Nem vagy más, mint egy olcsó lotyó! - gúnyolódott tovább. Éreztem, ahogy a méreg szétfutott a testemben. Ökölbe szorítottam a kezemet készen arra, hogy megüssem.
- Hazudsz - hallottam meg Rosetta hangját mellőlem. Szembefordult vele, de nem nézett
rá. Értetlenül bámultam le a szőkeségre.
.gif) |
| (A felírat nem éppen ide illő,de a lány reakciója igen.) |
- Hazudsz, Nico! Te csaltál meg, és vertél meg engem! Nem pedig fordítva! Bíztam benned, de te becsaptál és megaláztál! Még te mersz engem lotyónak nevezni? Többször csaltál meg, mint ahány éves vagy, de én mégis visszafogadtalak, mert szerettelek! De most már csak gyűlölni tudlak! Egy szánalmas ember vagy, Nico Rosberg! Fordulj fel, te barom! Gyűlöllek! - kezdett el kiabálni, és akkora pofont adott a srácnak, hogy az elesett, és ott maradt a tenyérnyoma az arcán. A lánynak ez még nem volt elég. Bele akart rúgni a földön ülőbe, de hátulról átöleltem, és arrébb húztam.
- Elég legyen, Ro! Ezzel csak neki teszel szívességet - próbáltam lenyugtatni a felbőszült csajt. Miután többé-kevésbé lenyugodott, Nicóra néztem.
- Te meg hord el innen magadat, és többet meg se lássalak a közelében, különben eltöröm a lábadat! - dühösen néztem rá, mire az felkelt, és ingerülten nézet ránk.
- Ezt még megbánjátok! - Azzal elviharzott. Sóhajtva engedtem el az addigra már teljesen higgadt lányt.
- Köszönöm, Nando! Ha nem lettél volna itt, akkor biztos, hogy valami olyasmit tettem volna, amit később megbántam volna. Viszont ezt a pofont megérdemelte. - Beszéd közben törölgetni kezdte az arcát.
- Most már jól leszek, szóval nyugodtan menj aludni! - nézett fel rám, és mosolygott. De ez a mosoly erőltetett volt. Látszott rajta, hogy még mindig zavarja az, amit Nico mondott róla. Még vele akartam maradni, de úgy éreztem, hogy most már nem kellek. Már egyedül is elboldogul, hiszen a fájdalmát kellően kiadta. A szeme sem tükrözte azt, hogy: Ments meg!
- Oké. Vigyázz magadra, Tökmag! - adtam egy apró puszit a fejére, majd besétáltam a lakosztályomba, ami az övétől négyszobányira volt.
Amint becsukódott az ajtó mögöttem, rögtön kérdések ezrei lepték el az agyamat: miért szólított folyton Nandónak? Így csak egyvalaki hívott, de ő már tizennégy éve halott! Anyáékon kívül pedig senki nem tud erről a névről. Akkor ő honnan tudja? Egyáltalán ki ez a lány? Miért vagyok vele kedves?
Beálltam a zuhany alá, és hideg vizet engedtem magamra, hogy eltűnjenek a fejemből ezek a gondolatok. Ám ez nem sikerült, sőt…egyre csak rajta járt az eszem.
Fáradtam feküdtem le az ágyra, és rögtön elaludtam. Álmomban újra kisgyerek voltam és egy parkban játszottam egy szőke kislánnyal, miközben a szüleink beszélgettek:
" - Kapj el, ha tudsz, Nando! - lökött meg az apró kezeivel Rosetta, és elkezdett futni, én pedig a fák között szlalomozva kergetni kezdtem. Kettőnk közül én vagyok az idősebb és a gyorsabb, de mindig hagyni szoktam neki egy kis előnyt. Hagy élje bele magát abba, hogy most ő győzhet. Egy percre nem figyeltem és megbotlottam. Az esés miatt lehorzsoltam a térdemet, ami egy kicsit vérezni kezdett.
- Áú! - jajdultam fel és a sebet kezdtem el fújni, hátha így elmúlik az égető érzés.
- Nagyon fáj? - battyogott oda hozzám a kislány.
- Nem vészes - mosolyogtam rá, és bizonyításképpen rácsaptam a térdemre. Mint kiderült jobban fájt a seb, mint hittem, így a szememből kibuggyant egy könnycsepp, amit Rosetta gyorsan letörölt.
- Ne sírj, Nando! Majd én meggyógyítom a sebedet! - mosolygott rám, és a következő pillanatban puszilgatni kezdte a fájó sebemet. Én pedig csak mosolyogva tűrtem az egészet. Csak akkor vettem észre, hogy már nem fáj a lábam, mikor abbahagyta a puszilgatást.
- Fáj még? - emelte rám a gyönyörű, világoskék tekintetét.
- Már nem. Köszönöm, Rose! - adtam puszit az arcára."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése